Szép, napsütéses szombat délutánunk volt a hétvégén, így hát tettünk egy kiadós sétát Kurucles és környékén.
A kutyám valószínűleg abban a képzetben él, hogy ember, ami végülis nem csoda, hiszen úgy viselkedem vele, úgy beszélgetek vele, mintha egyenjogú társak volnánk, mint egy kis lény, akinek sok szeretetre van szüksége, mégis nálam bölcsebb és türelmesebb.
Szóval, ember lévén fél a kutyáktól. Igen, bárki közeledik felé, akár kicsi, akár nagy kutya, bármily barátságosan is, azonnal pánikba esik, majdhogynem kitépi magát a hámjából. Két és fél év alatt nem tudtam kinevelni belőle. Hát ez van.
Utunk szép kis utcák között vezetett, míg végül a Budai hegyek lábánál találtuk magunkat, majd az erdő szélén kikeveredtünk egy ismeretlen - furcsa- helyre. Gyönyörű szombat délután lévén sem láttunk egy lelket sem, a tábla szerint Gyermekotthon területén jártunk. Egy kicsit olyan volt az egész, mintha hirtelen minden ember kámforrá vált volna. Felborított bicikli, félbehagyott ping-pong játék, nyitott ajtó, mégis sehol senki.
Az udvar szélén egy aprócska keresztút vezetett felfele, volt talán 100 méter az egész. Szép kilátás nyílt onnan Budapestre illetve a János-hegyre.
Egy cicát is találtunk, nagyon kedves volt, a simogatásnak is örült, bár Lilyt kissé kétkedve méregette... :)
Továbbhaladva ismét az erdőn keresztül vezetett az ösvény, és végre megtaláltuk a kiutat Lipótmező környékén. Onnan már csak a csendes utcákon sétálgattunk, végül kedves barátnőm buszát még megvárva leültünk a padra, ahol sok csodálónk akadt, szokás szerint. Úgy vigyorogtak Lilyre, mintha az arcukra ragaszttották volna a mosolyt. :) Miután elindult a busz, mi is szépen hazabandukoltunk.
